Életem legfélelmesebb sztorija... Najó, az egyik. A másik egy békához köthető, de azt majd máskor. :)

Szóval, következő a szitu. Költöztetés, de ritka gyorsan. Menekülőre fogva. Kedves barátnénk ráunt a fickójára. Nem is értem miért, egy tök szexi pohos - amit alkalom adtán, nyaranta felhajtott pólóban mutogatott - , zsíros bőrű, a társadalom számára a tökéletes here megtestesítője, a vetőmag nem csak a zsebéből, de a szájából is hullik. Komoly öngyilokot követhetne el, ha leugrana az egojáról az IQ-jára. És a legfontosabb, hogy egy kisebb hegyomlás volt, aki nem vetette meg az erőszakot. Még nőkkel szemben sem. Röviden így jellemezném eme gyönyörű példányt.

De kanyarodjunk vissza a barátunk esetéhez. Szóval elege lett, mi meg néhány feles vodka utána - mert ugye az kreatívvá tesz - megszültük a nagy ötletet és már prezentáltuk is összeakadó tekintettel, mutatóujjunkat a magasba emelve: "Megszöktetünk attól a moszkosz szeméttő'!" . Egyöntetűen bólogattunk, bár már akkor fel kellett volna ismernem az intő jeleket, volt aki két fejjel bólogatott, váltott irányba. Na mind1. 

Minden adott volt, kulcs a lakáshoz, a díszpéldány távolléte - munka miatt!!! nem is értem -, egy józan sofőr, egy jármű és három bátorság. K*rva nagy volt a mellényünk mondom, fűtött minket a tettvágy. Na meg a pia, ami ugye nem elhanyagolható faktor ilyen esetekben.

Elindultunk, még világos volt. Jólvan-jólvan, ne ítélkezz már, mert te még soha nem b*sztál be délután háromkor, naugye. Szóval, azt nem mondanám, hogy verőfényes délutánunk volt, pláne azért sem, mert nem emlékszem rá, de arra igen, hogy még a nap volt az égen. Miután megérkeztünk az ojjektumhoz végeztünk egy safety check-et. Persze, hogy kapucsengőt nyomkodtunk, pff, mi mást. Mivel nem érkezett válasz, hót lazába felmentünk, lakásba be. Na, és akkor döbbentünk rá, hogy hát egy körben mi ezt a rengeteg cuccot nem fogjuk tudni elvinni. Sebaj, a nyomorultunk úgy is dolgozik estig. Első kör összepakolva, kocsiba be, kocsival a safe house-ba, cuccok ki, indulás újabb körre. Második kör dettó.

Mire a harmadik etapnak indultunk már sötétedett. "Fasza, feszes... Uccsó kör, nagyon jók vagyunk gyerekek." Ez volt az a pont, ahol mindenki ellazult, már a kapucsengőt sem nyomtuk, csak felnéztünk az ablakra, jó, sötét van, nincs még itthon. Elindultunk, a sofőrt járó motorral a ház előtt hagytuk. Lépcsőn fel. Liftet hívni. Lift megérkezik. Beszállás. Emelet gombjának megnyomása. És akkor, ott, valami elszakadt. Ott álltunk abban a pici kis fülkében, k*rva lazák voltunk a pofánkból kilógó csibukkal (hja, mert az még az az idő édes fiam, amikor bárhol füstölhettél), csak a lift szélének surrogása és a megfeszülő fémdrótok kattanása törte meg a csendet. A csendet, ami valami óriási, közelgő veszély előszele volt. Nos, ekkor, ebben a pillanatban valami nekem beakadt, és ordenáré röhögésben törtem ki, és követett a két "testőröm" is. Két dologra tudok gondolni, ami kiválthatta ezt. Az egyik, hogy akkoriban én annyira féltem a liftektől, hogy egy fél emelet alatt annyit izzadtam, mint kurva a templomban, a másik, hogy beütött a pia, és a harmadik... Nesze, már számolni sem tudok, szóval a harmadik, hogy ez a kis eksön múvíba illő sztorink úgy felpumpálta az adrenalint bennünk, hogy csak szánkon kifordulva röhögni voltunk képesek. Ilyen kis mókás hangulatban érkeztünk meg a lakás ajtajához. És innentől piszok gyorsan történtek az események, holott nekünk egy örökkévalóságnak tűnt minden egyes másodperc. 

Szóval, szemben a lakás ajtaja, mögöttem a lift, kicsit távolabb a lépcsők, jobbról és balról a két tettestársam, az egyiknek a kezében a kulcs, amivel már szándékozott is nyitni az ajtót, mikor még az utolsó pillanatban megragadtam a kezét és valami isteni sugallat révén megnyomtam a csengőt. Azta b*szott csendet még életemben nem éltem át, szinte hallottuk a torkunkban dobogó szívünket. Semmi, csend. Zsír, haver újra nekilendült a kulccsal a zár felé, és akkor hirtelen nesz szűrődött ki, és hallani véltük ahogy a kulcs belülről!!! fordult a zárban. Ezzel egy időben a lift ajtaja bezárult, mintegy tudtunkra adva, hogy  már csak egy lehetőségünk maradt: FUUUUTTTTÁÁÁÁSSSSS!!! Elmém feltisztult a vodka köde alól, és olyan lendületet vettem, hogy jobbról a másik havert magam mögé utasítottam egy laza lerántással és elkezdtem kettesével, ha nem hármasával szedni a lépcsőket lefelé. Embert nem hagyunk hátra, mi? Aha, ha a bátorságom nem a s*ggembe iramodott volna, biztos így teszek... Azért annyi volt bennem, hogy időnként visszalestem a vállam felett, hogy a többieknek is sikerült-e feleszmélni rendesen és futnak-e utánam. Jól van, teljes a létszám, a lépcsőzős fittnesz elkezdődött. És akkor, ott futás közben újra elkezdtünk visítva röhögni. Dübögtünk lefelé az ötödikről, mint egy elefántcsorda, akik legurultak a cirkuszi nagy labdáról. Közben még mindig szorongattuk a csikket a kezünkben, mert az úgy vagány.

Kijutottunk. Vajon hol várhat az autó, aha megvan. Hárman a három szabad ajtóhoz rohantunk, és mint az őrült elkezdtük hevesen nyitogatni a kilincseket, közben folyamatosan azt figyeltük, hogy a techno viking jön-e utánunk. És azok a rohadt ajtók csak nem nyíltak. A sofőrünk teljesen lefagyott rajtunk, nagy nehezen rájött, hogy itt esemény van ám, de még ekkor is olyan lassan nyomta meg a kp zár gombját, hogy az explorer hozzá képest kapkodó idegbeteg. Bevágódtunk gyorsan, és már csak annyit tudtunk egyszerre ordítani, hogy GÁÁÁÁZZZ!!!

Ez volt az az este, amikor a sz*r is megállt bennem, és szerintem 20 másodperc alatt öregedtem öt évet...